A fekete farkas
éjszakája
Téli éjszaka volt. A
telihold hidegen csillant meg a fehér hótakarón, miközben az erdő mélyéről a
baglyok álmos huhogása hallatszott, ami kiérve elveszett az éjszakában. A
fenyves sötétjéből hirtelen egy sötét árny ugrott elő. Egy fekete farkas.
Megtorpant a dombtetőn és lenézett a völgybe, majd mellső lábait behajlítva
kúszott le a kissé meredek domboldalon. Lennt kecsesen sétált a patak mellett,
minek a hideg tél jégtükröt kölcsönzött. Miközben a patakparton botorkált arra
gondolt, hogy talán minden éjszakát egyedül kell majd eltöltenie hátralévő
életében. Mindig egyedül kell majd ezen a csendes környéken sétálnia, arra
várva h hátha történik vele, vagy körülötte valami érdekes, jó dolog.
Miközben ezek a
gondolatok kavarogtak a fejében, egyszercsak egy fehér alakot látott közeledni.
Közben a hó is elkezdtett szállingózni, úgyhogy nem látta rendesen, hogy mi
lehet az. Talán csak egy hóbucka? Vagy egy fiatal törpefenyő, amit majdnem
teljes egészében betakart a hó? Ahogy egyre közeledett affelé a valami felé
rájött, hogy egy élőlénnyel van dolga. Egy másik farkassal. Mit akarhat itt, az
ő területén? Lehet, hogy egy idegen falka kóborol erre, csak a többieket még
nem látja? Még visszaszaladhatna a saját falkájához, a társaihoz, akik a domb
és a fenyves túlsó oldalán voltak, de a fekete farkast hajtotta a kiváncsiság,
tehát tovább közeledett az ismeretlen felé. Mikor már egészen közel kerültek
egymáshoz, és a hátán is már a szőr az egekbe állt - hátha támadni kell -
egyszercsak megtorpant. Egy barna szempárral találta szembe magát, melyen mint
a drágakőn csillant meg a hold fénye, és ami tekintetét úgy ragadta el mint
vérszomjas ragadozó az áldozatát. Egy hófehér nőstény farkas állt előtte.
Kitudja hány percig csak álltak és kapaszkodtak egymásba a tekintetükkel.
Szerelem első látásra.
(talán minden
éjszakát egyedül kell eltöltenie) Vagy talán mégsem?
Közelebb léptek
egymáshoz és összedugták az orrukat. A fehér farkas egyszer csak átugrott a
patakon és elkezdett futni, a fekete pedig utána. Egész éjjel csak futkostak a
havas vidéken és csak egymással foglalkoztak. Nem zavarhatta meg őket senki és
semmi.
Attól az estétől
kezdve minden éjjel találkoztak, ugyanott, ugyan abban az időpontban. A fekete
farkas ki a magány sötét fellegétől rettegett, most úgyérezte boldog lehet.
Nincs többé magányos séta a befagyott patak mellett, nincs többé magányos
kóborlás a tölgyfák alatt.
Egyik éjszaka ismét
telihold volt, a következő telihold. Ugyanúgy csúszott le a domboldalon, mint
azon a csodaszép éjjelen és indult el a patak mellett. Sétált, csak sétált, már
rég elhagyta azt a helyet ahol először találkoztak, de a fehér farkas nem jött.
Egész éjjel várt rá. A telihold csak magányosan világította be a tájat, és mit
meg nem adott volna azért, hogy újra láthassa a fényét abban a gyönyörű
szempárban, de többé nem jött el. A fekete farkas bánatosan baktatott
visszafelé és mászott vissza a dombra, ahonnan nemrég még olyan boldogan
csúszott le. Talán csak egy álom volt? Megállt a domb tetején, leült és
vonítani kezdett a hold felé. Csak vonított és sírt.
